Már vagy két hete történt, hogy az osztályfőnököm azzal fenyegetett, felhívja a szüleimet. A legrosszabb a dologban az volt, hogy azt sem tudtam, mi volt az a nagy bűn, amit elkövettem. Aznap világvége hangulatban voltam, ami egészem mostanáig húzódott, ugyanis az osztályfőnököm a vezetékesen próbálkozott, ami már mióta nincs. A mobilt nem tudta. Azt mondta, akkor levelet ír, hogy behívja a suliba. Naná, az sem sikerült. Azt hittem, feladja, de nem. Mondta, hogy szóljak a szüleimnek, hogy hívják fel őt.

Hát hülye vagyok én?!??

Eltelt egy pár nap, és azt mondta, elege van, felhívja anyukámat a munkahelyén (azért erre számíthattam volna).

Világvége Hangulat erősebb, mint az elmúlt két hétbe bármikor is; számolgattam a suliban, mekkora az esélye annak, hogy összeomoljon a civilizáció.

Persze, civilizáció nem omlott össze. Barátaim vigasztaltak, "nem lesz gond, hátha csak meg akar dicsérni". Persze, hamarabb omlik össze a civilizáció, mint hogy az én teljesítményem megdicsérnék.

Akivel csak találkoztam, mindenkinek elmondtam, mi a nagy harci helyzet, hogy én már haza sem merek menni. Barátnőm bevallotta: kicsit azért élvezi, hogy ő, mint Legjobb Barátnő, a dráma középpontjában állhat.

Mikor leszálltam a buszról, vélertlenül összefutottam anyával. Kocsival volt. Azt kérdezte, megyek-e haza. Erre az a ... megszólal: ,,Pedig már haza sem mert menni!" Anya rögtön azt kérdezte, miért nem, míg barátom látványosan felszívódott.

,,Öööö... ***** néni azt akarja, hívjad fel..."

Epilóg: Még mindig utálom a civilizációt, ráadásul le sem tudom írni!