Máté ma közölte, hogy egészen úgy nézek ki, mint egy núbiai hercegnő, és mikor összeestem, Budai Bernadettre emlékeztettem.
A húgom szerint biztos azt akarta mondani, hogy úgy nézek ki mint egy nő.
Azt hiszem, ez bók volt, úgy is reagáltam. De ki az a Budai Bernadett? Biztos valami színész. Majd beírom Wikibe.
Szeretjük egymást, ez már hivatalos!!!
A buszon át akarta adni a helyét. A suliban, amíg az állampolgári ismereteken vitáztunk, végig összetalálkozott a szemünk. Után megmondta, hogy az enyém milyen szép kék. Aztán konzultált a haverjával, Baluval, aki közölte vele, hogy ,,Nagy esélyed van a kiscsajnál", majd elmondta Bencének, aki elmondta Zsuzsinak, aki elmondta Kingának, aki a legjobb barátnőm, és elmondta nekem. Visszaindítottam az üzit, hogy én is szeretem. Az ebédszünetben egy egészen picit megfogta a kezem, és azon kaptam magam, hogy ülünk a szekrényben, és húz a kezemre egy piros-fehér fonalat. Az én kék-zöld fonalam már a kezén volt. Nem hivatalos eljegyzés volt.
Együtt járunk!!!
Újra visszamentem suliba. Kár volt. Mindenki ájulósnak hív.
A buszon Máté mellett ültem. Kiesett a levele a zsbemből (ez ilyen kiesős levél), de gyorsan felkaptam. Azt mondta:
- Muti!!
- Most nem.
- Lécci!
Magamhoz szorítottam, mert ki akarta venni a kezemből. Megállt egy pillanatra.
- Szerelmes levél?
- Nem.
- De.
- Szerinted van olyan fiú, aki nem csak totál hülyét karna belőlem csinálni?!
- Van. Én.
Meghökkentem. Bevallotta! Mondanom kellett volna valamit, de mielőtt megtehettem volna, hozzátette:
- Meg még mások is. Nem mondhatom el, hogy kik, de okosabbak és helyesebbek.
- De nem kedvesebbek.
- Értsem úgy?
- Úgy érted, ahogy akarod.
Én is úgy értettem, ahogy akartam. Leszálltam, és még másfél kmt gyalogoltam a suliig. Nem akartam a buszon maradni. Aztán már bántam.
Üdv annak a két embernek aki néhanapján elolvassa. Ma reggel mentem a buszon és vigyorogtam, míg a többi ember irigyen bámult, és igyekezett elhúzódni attól, aki egyet is köhint. Köhögéssel marha jól lehet ülőhelyet szerezni a buszon. Szóval mentem be, és nagyon boldog voltam. Végre minden összejött! Hát igen, a kutyát kiszavadítottuk a házából, majd csinálni kell neki egy nagyobbat, amibe belefér. Reggelizni nem reggeliztem, pedig úgy kellene enni, hogy reggelire mint a politikus, ebédre mint a köztisztviselő, vacsorára min a magyar állampolgár.
Őszintén most nem nagyon tudom, mit is akartam írni, de mindegy.
Ja, persze. Szóval vendégek jönnek a suliba, és úgy kellett tennünk, mint egy jólnevelt, normális osztály.
Zsuzsi felelt. 124-szer mondta, hogy "nyilván", de nem röhöghettünk. Még azon sem, hogy amikor izgult, megfogta a bal mellét.
Még az ebédlőben sem tombolhattunk. Mindenki fapofával evett. Se egy székláb a levesben, se egy kis víz a sótartóba, se cserebere, se repeta háromszor. Nem énekelhettünk ebéd közben, és az egész osztály együtt kellett, hogy üljön. Persze, hogy nem bírtuk sokáig. Amint Rékának az orrába ment a bab, elkezdtünk bevadulni. Kiéltük egész napos levezetetlen energiánkat, aztán a szekrénybe zártuk Zsoltit.
Hazafelé láttam Marcit. Integetett, és futott a buszom után.
Hogy ezt miért írtam le, az előttem is titok, mert nincs benne semmi, de még csak nem is érdekes. Egyetlen lényege van:
Hétfő reggel csörög a vekker. Nem igaz, hogy már öt óra! Körvonalazódnak előttem az egész hét eseményei: Ma töri TZ, kedden kémia dolgozat, szerdán írunk bioszból és fizikából, azonkívül ünnepség, csütörtökön... csütörtökre el kell készítenem az ének szorgalmit, pénteken még nem tudom, mi lesz